Jó nap: szobrozunk. Utcázunk. Terezünk. Újabban már posta is más számokkal dolgozik. Miért ne, hiszen mindent ki lehet próbálni. Búcsút veszünk önmagunktól, és tovább megyünk önmagunkkal. Mellesleg újabban alig merünk nézni önmagunkra, talán nem fogunk tetszeni, talán nem szeretjük majd úgy önmagunkat, mint eddig. Egyszer úgyis mindenhol megváltozik valami, még a legkisebb kisvárosban is. Pedig gyorstollú írnokok rögzítik az ősök minden mozdulatát, miközben a sorok közé lopják önnön illúzióikat. Ők mindent tudnak. A kötelességüket is: mindent papírra vetnek, kőbe, fába vésnek. Hogy az emlékezet ne játszhassa velünk a bolondot, ha addig már be nem költöztünk a veres toronyba. Azok a nyomorúságos boldog békebeli évek! 1936-ban Hitler bizalmasát, Wilhelm Gustloffot lelőtte Frankfurter Dávid a svájci Davosban, egy szép csendes napon. De nem úgy halt meg, ahogy azt ő kigondolta, mert a hasába fúródó golyó időközben hatalmas hajóvá nőtt egy építőtelepen, amely a derék nácizmussal meghintett német munkásosztályt vitte világot látni, majd a rosszabb idők beálltával komolyabb célokat kezdett szolgálni: háború, pusztítás, stb. Rettegett hajó lett belőle. Ehhez nem is akárki, egy bizonyos Marinescu kellett, hogy elmerítse azt a rém tengeralattjáróval, és célkeresztje már nem remegett 1945-ben, a Gustloff elmerült, hattól tízezer emberrel a fedélzeten, senki sem számolta meg sem előtte, utána még annyira sem, hányan is vesztek oda, annyit tudni, hatezer ételjegyet váltottak az utasok. Ezért az ügyet illett elfeledni. A Titanicról bezzeg hány csepegős románcot forgatott a pártatlan filmipar. Frankfurter és Marinescu, mondjam, ne mondjam, bizonyos szinten rokonok voltak, csakhogy ez utóbbit nem érdekelték az efféle kapcsolatok. Egyszerű ember volt. Félt Szibériától. Fejlődni akart és hitt a szocializmusban, mint egyénisége, boldogulása bölcsőjében. Nem számított arra, hogy megéri a rendszer bukását, ezért nem is gondolt előre, inkább hátranézett és hideg csövet vélt érezni a tarkóján. Tette a magáét. Anyák és gyerekek többnyire, talán fűszernek néhány náci katona is, elmerültek a jéghideg vízben. A Szovjetunió hőse leszel, mondja magának a riadt torpedós, mert nincs kiút, jobb így, mint Szibériában fagyoskodni. A hősök nem ölnek gyermekeket és nőket, a feladatot végrehajtottad, annak örülj, és légy boldog azért, hogy nem akasztottak fel már az első nap, amint kitudódott, hogy emberek is voltak a hajón. Majd ha elfelejtik, lesz szobrod is, ne búsulj, nem szenvedtél hiába. Elvégre részeg voltál, és nem értesz a nagypolitikához. Frankfurtert is kiengedték, micsoda ünnepelt ember lett, meglátod, te is hős leszel. Addig irány Szibéria, vágd csak a fát zűrös halomba! Thomas Mann is tollat ragadott, meg is írta a leghíresebb tanárának, valahogy így: felháborító, hogy egyesek azonosítják magukat a hazával, miközben nincs oly messze az az idő, amikor a legkevésbé sem fog érdekelni senkit, hogy ők kivel azonosítgatják magukat. Csakhogy egyesek azt már nem érik meg, mert azok az idők még igen messze vannak.

Hermész szekere

Néhány hete szokottnál nagyobb aggodalommal figyelem a Közel-Kelet háborús viszályait. Amióta csak tudom magam, a palesztin - zsidó konfliktus volt a hazai és világsajtó legtöbbet emlegetett nemzetközi problémája. A keleti térségben az óra valószínűleg lassabban ketyeg - gondoltam réges-régen - ám most sem látni semmi biztató jelét annak, hogy valami is lényegében megváltozott volna. Csak az áldozatok száma, főleg a kiskorú gyermekeké, növekszik aggasztóan. Mivel bölcs nem vagyok, tanácsért a jó öreg Ezópusnál kopogtattam be, aki jobb híján egy fabuláját ajánlotta. Abban egy véletlen baleset folytán az araboknál súlyos betegségek terjedtek el és ezek ma is kínozzák őket. És a mellettük élő népeket - tenném hozzá én. Ezek pedig a csalás, hazugság, fondorlat és hamisság minden lehető és elképzelhetetlen variánsai. Kétségtelen, hogy a vallási háborúskodás naiv szembenállásának kora lejárt. Több síkon is marják egymást az emberek, és ezek közül az egyik a demokráciától való beteges félelem, amit a néhány ezer éve elűzött, majd most alig ötven éve ismét hazára találó nép sikeresen meg is honosított arrafelé, felkeltve turbános náci(ó)k haragos félelmét. A nők mehetnek iskolába, megmutathatják mosolyukat, gondolkodhatnak nyíltan. A problémák megoldása helyett bűnöst keres mindkét fél. A zsidók tömegbe lőnek, a palesztinok visszarobbantanak, fogynak az emberek, s velük együtt a kimért pártatlan vélemények, a szeretet dallamai. Egyesek szerint messze vannak tőlünk, mások szerint minket úgysem befolyásol, ami ott naponta történik. Ejtsük a témát? Nem tudom, nem érint? Bézsé? Karácsonyra készülünk, ne felejtsük. Féljünk a háborútól, ezért küzdjünk ellene (ne békeharccal, amitől kő kövön nem marad) felebaráti szeretettel. Hátha ettől a pogány isten Hermész is megenyhül, és mint ígérte (a nagy Hazug), eljön még egyszer és összeszedi, elviszi tőlünk is a szekeréről leszottyantott ajándékokat. Örökre.

Markomannok és Torpedósok

Folyton azt kapom a médiákból, hogy a mérsékeltek legyőzik a radikálisokat. És így lassan a romániai magyar politikai közhangulat számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a balkáni ellenzékmentesség ide, ebbe az oázisba is begyűrűzött: nem lehet majd semmilyen látványos fordulatra számítani, a kocka el van vetve, itt senki sem mozdulhat másként, csakis ahogy elő van írva. Ez vajon kinek jó - kérdezem én, szerény tollforgató, bocsánat, hogy erre még gondolni is merek. A langymeleg kávét ki issza meg, hát a családi hangulatú politikát ki ízleli mostanság? Az egészséges, áttekinthető polgári társadalom távolról sem mentes az őszinte vitáktól, eltérő nézetektől, parázs szembenállásoktól, ugyanis a közösségi gondokra különböző módszerek léteznek, és aki úgy érzi, tehet valamit az emberekért, az élénken hangoztatja is álláspontját. A választópolgárt igazából a megoldás, legfennebb annak gyorsasága érdekli. Ebben az esetben a torpedós módszer célravezetőbb, gyorsabban eljuttatja üzenetét a célba, de a károk beláthatatlanok, míg a markomannok, poroszka lovaikkal és környezetbarát lőpormentes fegyvereikkel mindig kíméletesen bánnak az ellenféllel. Valószínű ezért is tanul(t)unk róluk az iskolában, a középkori vándornépek fejezetben. Ám a világháborúkat megállító rettegett torpedókról a mai napig sem tudok többet annál, mint amit ellestem drága lexikonokból, de semmi esetre sem a tankönyvekből. A forradalom igazából sehol sem kedvelt műfaj, maga a forradalommal hatalomra került politikus csapat is hamar kinövi ezt a korszakát és (a répához hasonlóan) ádázan fejezi le a szembeállóit, azokra a törvényekre hivatkozva, amelyek megdöntésén fáradozott. A politikai pártok csakis komolyan vett ellenféllel a közelükben érhetik el a felnőttkort. És még valami: a fogyasztói társadalomra rászoktatott fiatalságot már lehetetlen forradalomra biztatni: a ribillió a jólét megvonásával jár együtt. Meg aztán saját maga ellen nem harcol senki. Talán ezért is kevés az esélye a torpedónak.

Augusztusi kergetődzés

Ennél már csak az Utópiában való versenyfutás rosszabb. Ott ugyanis mindenki nyer, győzelemittasan fordul le a pályáról, és még drogteszt sincsen, hiszen mindenki önmagához mérten bizonyít, nem a társai ingerlik erőltetett menetre. Hasonló versenyfutásszerű elmozdulásnak is lehetne tekinteni a szociológiai, történelmi, statisztikai vonzatú munkák dömpingjét, amivel az elektronikus és írott sajtóban találkozhatunk.
A kisebbségi rekuperációs szándékkal megjelentetett, és nem is olyan lassú tempóban napvilágot látó írásokat, mint ezt már érteni illik, nekünk írták. Miért, miért -- hogy múltbeli változásainkat szemmel tarthassuk, és ezekből akár a végzetes sorsot, a romosodást is kiolvashassuk. Nos, ezekkel a koporsószegekkel nem is volna gond, mert igenis szükség van rájuk, hogy megtudhassuk, kik (nem) voltunk, hacsak a rengeteg "mi lett volna ha" kezdetű csapda nem állana naiv önmagunk elé.
A csapda elkerülésére rendszerint nem adnak semmiféle ötletet, azt a halandó szerény szerencséjére, ötletgazdagságára bízzák. Mint amikor az ember a hegynek nekiindulva, tapasztalja, hogy láthatatlan kezek a zsákját egyre csak tömködik a hegyre vonatkozó adatok vaskos köteteivel, hogy el ne tévedjen a milliónyi kőzet, növényzet buja összevisszaságában, egyszer csak hátrabillen, és a csomag súlyának köszönhetően igencsak éles békaperspektívából fogja szemlélni a messzi csúcsot. Előáll a nagy dilemma: elvesse-e a könyveket, hogy feljusson oda, ahova fel szeretett volna kapaszkodni, hátrahagyva minden hasznos útmutatót, vagy kínkeservesen feltápászkodva a magasba hurcolja teli zsákját, vészesen egyensúlyozgatva? A hegymászás mítosza eme műterhelésnek köszönhetően eposzi hőstetté elegyedik önnön lába alatt.
A túlfeszített menet a hegycsúcsig tragikussá válik, ez már most sejthető. A könyvek okozták halálát, szegénynek - valahol már keverik is a hírgalambot. Felröppentik-e, azt még nem tudhatjuk. Hogy az a hegymászó fel is jutott-e a kiszemelt csúcsra, arra már nem emlékszem, de bizonyára az is elég (volt) a megdicsőüléshez, hogy meg akarta mászni, a bölcseknek ennyi is elég ahhoz, hogy értsenek. Hogy is, mert ilyen veszélyes tervet a fejébe venni, a szemét… Ez a tragikum pedig a hegymászás hőstettévé tornyosul. Kisebbségi létünk megannyi útvesztőjét fedezhetem fel ebben a rögtönzött allegóriában.
Múltunk és elképzelt történelmünk mintha fékezne ebben az előbbre jutásban. A megszámláltatás, a soknullás leltározás, térkép-kiigazítások rémes pillanatai, keseredésre hajló néprajzi munkák, az elmúlás fekete kenyerével riogató, a megtartásra programatikusan felkészítő pártpropaganda, valós ellenfél hiányában kifullad, elgömbölyödik, egyoldalúvá teszi életünket. A történelem amúgy sem rögzíti minden pillanatunkat, csak a lényegesebbek kerülnek feljegyzésre, de azok is csak más régiók eseményeinek vonzásában lelnek kisebb-nagyobb jelentőségre. Karthágót hányan siratják ma, ki tud erre statisztikát összeállítani? Ha Communitas eljő döcögő Illyés szekerén, és Béla lemarkol a csahos, de élelmes történészek számára egy kis abrakot: Nesztek, fiúk, dolgozzatok, mert nem akar emlékezni a népem, valami agyserkentő, valami intelligencia(le)fokozó kell ide. Szaftos, dohos legyen, de hiteles! Aztán elballag nagypolitizálni, amíg a kicsik kijátsszák magukat a saroglya árnyékában.
Szakosodunk a spontán megmaradásra, vegetatív, ösztönös befelé fordulásra, ami a környezet iránti közömbösséget hozza magával. Kulturális menedzserek, rendezvényszervezők iskoláját pedig még mindig nem okoskodták ki Koronkán, azért lehet még ideig-óráig Márton Áron ösztöndíjért folyamodni, és jó eséllyel, némi furfanggal örökre kinn maradni. A kultúra azonban már nem az a meghitt kulcspozíció, a művelt kútfejek intéseire már nemigen kapják fel a fejüket a derék polgárok, akik nálunkfelé legfeljebb svábul raccsolhattak, bezzeg a tőzsde ingadozásaira. Mert azt nem lehet kilobbizni, frakciót alakítva romlását késleltetni, kamerák távollétében nagyujjal mutogatni. Hiszen az meg emerre immunis. Önmagunkhoz képest nem vagyunk sem magyarok, sem hun-szittya (szinte azt írtam, kőolaj-) származékok, ámde másokhoz képest. Nagyobbik társnemzetünk nemcsak a megsárgult könyeveinkből értheti meg, kik vagyunk, jégtáblarepesztő halászlével, moeciui bikát riasztó pirospaprikás gulyáslevessel is le lehetne forrázni a makrancos, de valljuk be, éhes kontrázókat, például nemzeti ünnepünk napján.
A konyha egy jurtában legyen, ahol takaros honfoglaló szakácsnők sirüljenek a kondérok és a gyalulatlan deszkaasztalok között, a bátrabbaknak pedig kérésre, hátrafelé fordulva a tányérjukra nyilazzák a frissen puhított marhahúst. Ínyencek pedig sült ökör darabjaiért kelevézt hajítsanak. Hús-vér emberek vagyunk, akik még tudunk valamit abból az időből, ami rég volt, talán igaz se volt. Talán jobb is így, mert számtalan változatában elképzelhetjük azt.
Kabarésó

Tarol a kabaré-előadás városunkban. Hihetetlen, de az emberek lassan visszanyerik a nevetés, a kikapcsolódás iránti bátorságukat. Szétnézek: a művelődési palotában, hétfőn este, teltház van. Miközben nekem csak egy protekciós pótszék jut, meglett családapák, egykori encseles, kalákás szakemberek, ünnepélyesen kifésülve, fehéringben-zakóban, feszengve tán, szembefordulva a már ülőkkel, elfoglalják a helyüket. Gyerekkoromban még így tanították, hogy a széksorok meghódítását nem a hátsó fertály odamutogatásával kezdjük. Valósággal vibrál a levegő, eközben "értelmiségieknél" szemforgató gondolászok fejtegetik hamis tudományukat egy füstös házzal odébb. Figyelem a közönséget, kabaréra jöttek, de ő maguk komolyak, nyitottak, agyuk ugrásra kész minden poénra, szisszenetre. Lázas motoszkálásuk hirtelen abbamarad. Indul a "sózás". Hogy feleresszünk. Bent sincs túl meleg, spórolt a Palota. A műsor tartalma, témája sem elhanyagolandó: szubkulturális valóságshow-k, bunkó csevegőműsorok vezetőit, ordító marhaságait, egyházi botrányok rövid bemutatását tartják a nézők elé tükörként, mintegy összesűrítve a legalább féléves termést. Ebből mindent megtudhat a korán kelő és későn nyugovóra térő ember arról, amitől a felelősségtudata megfosztja: a kereskedelmi televíziók egyre nehezebben tudják a tévé előtt tartani a nézőket, és nem riadnak vissza megsérteni (a résztvevő írásos beleegyezésével, kényszerítésével) a magánélet bizalmas jellegét. A reklámok a lehető legpimaszabb ígéretekkel próbálnak levenni lábunkról, a végtelen fiatalságot, tartósságot lengetik tengernyi gyógyszerreklám miatt gyengülő szemünk előtt. Már a halál is biznisz, akciós vásárra vinnék az amúgy is kukacoknak szánt drága testünket, az elholt ember, ugye, már nem fizetőképes. Magabiztosan mennydörög a színpadon egy munkásféle, hangos kárpálása minduntalan tányérsapkás Miklós cárunkat juttatja eszembe. Merjek-e fintorogni? Inkább beburkolódzom egy meleg röhögésbe, az előttem ülő illatos lélek ijedten hátrafordul: jaj, de kérem, tessék illedelmesen nevetni, frászt hoz az emberre! Viselkedjen! Tényleg, mi is az illem egy kabarén? Csak végső esetben nevessünk? Szerencsére iskolai jelenet következik. Nevetek az erőszakon, a szorongatott tanár riadt töprengésén. Igen, a felemás mában vagyunk. Revansista nebulók verik el évszázadok nádpálcái miatt neves tanáraikat, tagadva, hogy a tudás hatalom. Ők jobban tudják: az erő a hatalom. De máris repülünk tovább. Összmagyar nyelvjárásban előadott történetének végén igencsak törhetik fejüket a nézők, mit is akart mondani az a kendős vénasszony. Kacagunk mind, nehogy eláruljuk, alig értettünk meg belőle néhány szófoszlányt. Valami kínzó hasmenésről lehetett szó. Bátran küldje tovább Kolozsvárra, a folklór tanszék diákjai talán megfejtik tavaszig. És ha már a politikát is belekeverték a balhéba, nevetek román és magyarországi politikusok ferde világnézetén, de mi, belgák, alias tulipántermesztők egyetlen csökevényes példányát sem láttuk viszont, sem ööööző dadogásban, szótagoló szónoklásban, sem raccsoló mimikájában, egyetlen drága közemberünket sem. Azt mondják, akiről sok viccet mondanak, azt kedvelik, de akit még meg sem említenek, talán nem is létezik. A vicc műfaja, naná a kabaréé, messzemenően demokratikus műfaj volt, még a hetvenes éves Magyarországában is, a legnagyobb ellenségről is hallhattunk ízes tréfát, miközben a pokolba kívántuk rendszerével együtt. Segített felülkerekedni a kilátástalanságon. Köze nem volt a lejáratáshoz. Vegyük be barátainkat nevettető műsorainkba. Hátha az nekik is segít. Hogy végre felengedjenek.

Return to top.