Végállomás

Júniusban egy kora reggel a harmadik emeleti albérlet konyhájában nagy zajjal csapódott be a hűtőszekrény ajtaja, még az ablaküvegek is megrezegtek. A szoba falához támasztott, félig kész tanulmányfestmény a Noé bárkájáról alig láthatóan megmozdult. A vászon szabályosan kifeszítve simult a kerethez, akár a membrán a dob hengerén. A roggyant hűtőből előkerült egy sajtos szendvics, gondosan becsomagolva, ahogy azt csak finom női kezek tudják hajtogatni. Ugyanazok a női kezek kenyeret szeltek, téliszalámit vágtak és odatették a teavizet a kályhára főni. A kékesvörös gázláng magasra szökött a gyufától. Hangtalan női lábak mentek be az átjárószobába, a matrac fölé hajoltak és piros ajkak selymes érintéssel ébresztgettek valakit. - Egy óra múlva megy a buszod és te még mindig alszol. Mindig is aludtál, ha fontos dolgoknak kellett nekivágnod. Még ezt is végigalszod. Gyere, főztem neked finom teát és a kedvenc szalámidat tettem a kenyér közé. Gyere már, ne kínozz annyit. A matrac lustán megmozdult, a paplan alól előbb kinyúlt egy láb, majd egy másik, aztán egy kar, ami röviddel azután eltűnt a hullámzó takaró alatt, vágül előbukkant egy rövidre nyírt fej, pislogó szemek. - Hány óra van? - Hatóra is elmúlt már. - Add, kérlek, a szemüvegem, nem látom a számlapot, hány óra van pontosan. Úgy nincs kedvem ma elmenni, nem lehetne ezt az egész dolgot máskorra halasztani? - Nem, most kell, gyere gyorsan, reggel van, de máris kifárasztottál és ma még sok dolgom van az irodában, amíg te utazol és az ablakon át bámulsz kifelé, addig nekem rengeteg dolgot kell elintéznem. - Aludjunk még egy kicsit, olyan erőtlen vagyok, nem bírok felkelni, és még olyan sok idő van az indulásig. Villamossal alig öt perc alatt odaérhetünk a megállóba. Ha szerencséje van az embernek, még stoppal is elmehet, és nem kell azt a sok pénzt sem kiadni. Aztán a fej magához rántotta a lábakat, majd a kezeket is, és a szervezet lassú mozgásba kezdett, akár a szélmalom behemót lapátkerekei az enyhe szélben. Mindketten lassan felöltöztek, ünnepélyesen, a legtisztább ruhát vették magukra, gondosan megfésülködtek, a cipőket is kitisztították. Egymás után mentek a fürdőbe, sorban. Mintha valamiféle ünnepre készülődnének. Mint az Úrvacsoraosztáshoz, megilletődve, lehajtott fejjel. - Meglátod, hamar odaérünk és sokat fogunk várni - tette hozzá a férfihang, majd lassan bezárta az ajtót. A kulcsot hosszasan méregette, aztán remegve zsebébe rejtette (talán szükség lehet még rá) és egymás karjába kapaszkodva némán leballagtak a lépcsőház sötétjében az utcára. Kint a fák vakító fényes leveleikkel nevettek a reggeli forróságra és szédítő illatot terjesztettek a levegőben. Amazok ketten pedig csak mennek, némán ingatják karjukat a törzsük mellett. Már nem kapaszkodnak egymásba. Két ember észrevétlenül halad a reggeli sietős tömegben. És mégis, mintha senki más nem járna az utcán, a szemek beszűkülnek, az agy kitágul. Az úton a sínek mellett haladva idegenekké válnak. Egymás mellett mennek, hallgatnak, a csend élesedik, egyre kínzóbb. Elhalad egy sárga villamos, csilingel, ugyanúgy, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor először röppentek be ebbe a világba, a Madár utcába. Most mintha öreg, fáradt madár szárnyán suhannának a város szélére. Végállomás. A villamossínek hosszú ívben fordulnak vissza önmagukba, a kerekek itt fültépően nyikorognak: sírnak. A sárga óriásról mindenki sorra leszáll, majd az nyitott ajtókkal továbbgördül a körpályán és visszatér a megállóba, a másik irányba mutató sínpárra. A várakozók egymás után felszállnak, az ajtók bezárulnak, a szerelvény nekilendül, majd csendesen elhajt. Az állomás kiürül. Arrébb néhény taxis ül unottan kopott járgányában, arcukra terített újsággal félálomban várják az utasokat. - Egy darabig még várok, aztán elmegyek - szólt a női hang - sok dolgom van ma. Úgy telnek a percek, mint az órák. A női kéz sós kekszet lop a férfi zsebébe. - A körtelevet a zsákba tettem - mondja elfojtottan, és szenvedélyesen a szemébe néz, keresi a tekintetét. - Minek az, kedves. Ettől csak szomjasabb leszek. Arca fáradtan megrándul. - Előbb megeszed a szendvicset, és ha unod magad a buszon, azt is elrágcsálod. Aztán a nő elmegy lassan, alakja egyre kisebb, meggyötörtebb, háta előrehajlik, szinte felbukik, olyan erőtlen. És mégis, szeme könyörtelenül előre néz. Hirtelen megfordul, megáll, kis barna szemeivel bánatosan néz, kezét lassan felemeli, félénken integet. Szoknyája feszesen simul formás testére. Szégyenlősen áll, kezei elöl összekulcsolva, a sarkok mereven összezárva. Lábán az ünnepi szandál, szépen kifényesítve, arcán enyhe smink. Teherautók jönnek, eltakarják, egy pillannatra nem lászik, majd ismét felbukkan, remegő szürke porfelhőben. A sarkon befordulva, eltűnik egy ismerős idegen.

Eltelt a 4. év is, hogy egyáltalán nem láttalak. Ezen a vasárnap reggelen Kisadorjánban vagyok egy házban, ahol nagyon szép a kilátás, teljes csend honol, és az ember erőteljesen, vagy puhán akár, meghallja a saját lelke rezzenését is, amire a városi hajszában nincs mindig lehetősége, de itt démoni tisztasággal bámul rá minden vissza, akár az élet utáni számonkéréskor. Elolvastam azt a novellát, amit neked írtam, a Végállomást. Az eleje nem tetszett, mivel olyan bénának tűnt, erőltetett és vontatott volt. Torzók mozgása, torzóban maradt kéz vonásai. Időnként azt hiszem magamról, tudok írni, de ilyenkor születnek a leggyengébb írások, amikor az ember kegyelem nélkül fog neki gondolatait papírra vetni, mert bízik önmagában, és a vélt belső indíttatásait próbálja formába önteni. Talán ennek a folyamatnak fordítva kellene történnie, a belső hangoknak kellene kipréselniük a gondolatok minden egyes betűjét, a tollat irányítaniuk, ez itt nem találgatás, próbálgatás, hanem alázatos végrehajtás. Aztán többnyire nem sikerül az írás, csalódottan kell kivágni a gépből minden egyes sort. Mi a fene, az ember a saját múltját sem képes feldolgozni, felidézni, mozgásba hozni. Miért nem tud még most sem mindent tisztán látni, az összefüggéseket pontosan felrajzolni, a dolgokat a helyükre tenni. Még mindig sok részlet hiányzik, az egymástól távol töltött idő, telefonhívásokkal kitömött fogszuvas napok, hetek, végtelennek tűnő vonatos zötykölődések alatt történtek, a külföldön egymás nélkül átélt események, csalódások, kényszerűen eltitkolt gyötrelmek. Ezek nélkül nem lehet teljes a kép, elnagyolt körvonalakat bámul az ember, és úgy tesz, mint a megrendelő, aki egy elrontott műtárgyat mustrál, és elégedetlen, mert nem azt látja, amire számított. És hogy minden múltbeli dolgon rágódni felesleges, ám legyen, mégis az ember folyton eljátssza élete színdarabjait, újra és újra felfedez bennük apró jeleneteket, amelyek, akár történelmi távlatból is, értelmet adnak egykori kétségeinek, talányainak. Többször is nekifogtam írni veled kapcsolatban, de mindannyiszor elbátortalanodtam, mivel attól tartottam, hogyha írok, azt el is küldöm neked, és talán felháborít, amit viszont nem akarok, nehogy elrontsak egy világot, amelyhez ma már talán semmi közöm sincsen. Így aztán csak fogalmazódott, halmozódott a sok gondolat, ötlet, és nem lett az egészből semmi. Ilyenkor a semmi lehet jobb a valaminél, de csak a pozitív gondolkodásmód kedvéért. A novella vége letaglózott, mivel segített felidézni azt a feszült napot, amikor elváltunk egymástól. Azon a reggelen, amikor a vállamra rajzoltál egy kis szörnyet, mellém bújtál és lefotóztál mindkettőnket. Az a fájdalmas vonakodás, ahogy egy halottat mosnak, csendben, tiszteletteljesen, összetörten, de tudatosan: ez az utolsó mosás. Minden egyes mozdulat kimért, ünnepélyes, és gyötrelmes. Egy lelkétől megvált test gondozása, a mozdulatokban megőrzött, a kihűlt élőhöz kötődő szeretet apró jelei. Valóságos rituálé. Öntudatlan felkészülés egy következő életre, kapcsolatra.

http://mercurio.iet.unipi.it/pix/ro/trams/Timisoara/misc/pix.html

Ugrás az elejére.