Jegyzetfüzet helyett...  

1

(!cimet!)

(!ide szoveget!)

(!ide cimet!)

(!ide szoveget!)

*(!ide cimet!)

(!ide szoveget!)

(!ide cimet!)

(!ide szoveget!)

Székely Balkán

Balkán. Balkon. A kobakom. Baki. Nem osztom, nem szorzom, csak elmondom: langyos a közélet. Én nem vagyok se jól, se rosszul fizetett író. Amikor egy írásom véletlenül a nyomdába megy, szinte villany hatol át a vékony emberi bőrömön, hogy végre valaki mást is lát abban, amit írtam, mint én. Csak írni kell, csak énekelni, főleg úgy kényelmesen az irodából, jó távolról megnézni magunknak valami érdekeset, joghurtosat, ami senkinek sem árt, legfőképpen annak, aki meg is írja, amit észlel, és fontosnak találja másokkal is tudatni, mit látott-hallott. Még a politikai hírek is kulturálisak, egész művelődéstörténet, de legalább helytörténeti csoda minden egyes apróhirdetés, társkereső felhívás: ódákat zengünk egy-egy elfeledett, de véletlenül ismét felbukkanó nyelvi fordulathoz, tudatosan műveljük magunkat. Ha valamit érzünk is hozzá, azt sem véletlenül, hanem előre megírt recept szerint tesszük. Vajon milyen identitástudat az, amit minden nap ráöntenek az emberre? De nem magától, belülről jövő érzés az alapja, hanem egy ideológiai felhívás. Ez már nem is ösztönös, ki van ez számítva, kérem, itt senki sem mozdul a maga feje szerint. Csak semmi spontaneitás. Juhokká leszünk a nagy farkastól való félelmünkben, lesz is, mit csemegéznie, ettől olyan fényes a nikkelezett szőre, a korifeusaink is ebből építkeznek, mások meg az ő vizeikkel hajtják az utcasarkon heverő malomkövet. Ugyancsak mások naphalakra horgásznak, természetesen napestig, a Veres tóban. Verespatakot már régen megmérgezték, de legalább sok dollárral. Sokan ki is álltak a nyájból, falkába verődve üvöltenek a sötétben. Többek között magyarul tüsszents, mert különben elnyel a latin tenger, magyarul fésülködj, mert még idegennek néznek a saját városodban, és eszedbe juttatják, hogy a 14-es cikkely az Alkotmányból azt is előírja, milyen nyelven kergesd el azt a fővárosi kóbor kutyát. Nehogy lelki (h)idegösszeroppanása legyen, és a négy tappancsa (Vier Pfoten - én már csak ilyen némettanár vagyok, ennek semmi köze a kutyavédőkhöz) valamelyikével beidézzen Hágába, ott, ahol senkinek sincs esze ágában arra sem gondolni, hogy itt Keleten a kozmetikát csillagász becsületnek tartja a lakosság döntő többsége. Rosszul öltözött, gyengéntáplált - egyesek szerint alultáplált, mások szerint végéntáplált, mint egy korszerű rádióantenna - emberek jönnek-mennek az utcán, elijesztik a jószagú, pirospozsgás nyugati turistát, aki még naivan megengedi, hogy olykor az utcán is meglopják. Szörnyülködünk a világítás miatt, szidjuk az orvosokat, hogy megint kell nekik a pénz. Tessék csak tíz évecskét eltölteni az életből arra, hogy fehér köpennyel flangálhasson a szutykos kórházi folyosó pepitakövezetén. Talán akkor megérti, az egészségnek nincsen ára, ezért olyan drága. És ha már a politikusokat említettem: ők hamar felejtenek. Ez a szakmájuk. Hátha az idén jobban fognak emlékezni ránk.

Virágnyelven

Csak bánni tudom, hogy a vázába nem oda illő virág került. Sebtében választott szálak, nagy bőkezűen odahintett borravaló, időhiány, tolongás, futó kézcsókok. És íme, másnapra elhervadt a biztosra vett csoda. Egyszerűen nem értem a tulipánok (fő)védnökét, melyik szakkönyvből idézte pancser szavait a nép fogyásáról? Láthatólag túl könnyen belenyugodott a veszteségbe, és nem képes önmagával szembenézni, ezért kalkulált rezignációval magyarázza önnön hibáját. A polgár oly megértő, mint mindig errefelé, olyan jámbor fajta. Mégis, mit képzelsz magadról, ó, dicső lovag, (fényes kardod, szép a lovad), középkori népnek hencegsz-e tán? Ne mondd, hogy nem tudtad betéve a számokat. A választók sajna nem tudják, miről beszélgetnek képviselőik a fővárosban, miután a filmesek kivették kameráikból a szalagot, és minden újságíró szenzáció után koslatva szimatol tovább a város poros flaszterén. A nyilvánosság már régen nem arról szól, amit tudni akarnak az emberek, hanem amit még eltűr a hatalom gőgje, amit jónak látnak tudatni velünk. De ez nem mindig ugyanaz, mint ami szemünk előtt történik. Ugyanis a kommunista sem vörös már, és a keresztény-demokrata sem lohol kereszttel a kezében, hogy meggyőzzön szent igazáról, a függetlenek pedig mennyi kötélen lógva himbálóznak. Furcsa értékvesztés közepette a választókat legyőzték saját politikusaik. A hatalom gyakorlása sokkal kényelmesebb így, a sokértelműségben, hiszen a profik tudják csak igazán értékelni azt, hogy semmi sem egyértelmű. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik körülöttünk, az ő segítségükre, a politikusokéra van szükségünk (sok az ügyvéd közöttük). Elhitetik, az ő harcuk igazából a mi szerény, becsületes küzdelmünk. ők tudják, mi mit akarunk, de vajon melyik újságban, tévében közlik veled, velem, hogy mi a tényleges céljuk a te, az én szavazatommal? A magyarság ténye már régen nem képes elég indokkal szolgálni arra, hogy mindenki elmenjen szavazni (nem választani, az veszélyes dolog). Nézzünk körül, ahol magyar a polgármester, ott mindenütt messze jobb-e az életszínvonal, mint ahol (többségi) politikai doktrínák csapnak össze? Ugyanis az érdekvédelmi szövetség nem doktrína, nem szabad akaratból kinyilvánított világnézet, hanem elemi szükséglet. Ennek kielégítése után a legtöbb élőlény sürgősen egyéb tevékenység után néz, hogy életben maradhasson. Lassan, de biztosan korgó gyomorral marad, aki ebből akar jóllakni, mint ahogy még nagyobb hiba lesz valakit pusztán azért megválasztani, mert ismerős csengésű a neve. Ma inkább a hozzáértés, a tudás, semmint az üres körmondatok jelentik a legfőbb szükségleteket. Sajnálom, de nem tudok egyetérteni dr. Ágoston Alberttel sem, retorikájából figyelmetlenül csak leheletnyi gyűlöletre és naív anyáskodásra futja: "Ezáltal bizonyítsa ki-ki, hogy nem érdekhajhász, hanem a nemzete igaz, becsületes politikusa." Íme a politika első megnyilatkozó áldozat. Először is a nemzet odaát van, és már az is döglődik. Látszik, hogy nem olvassa elég gyakran a friss magyarországi lapokat. Másodszor pedig már régen nem nemzeti alapokon ficánkol a politika, hanem univerzálisan beállított finomka mosolyba csomagolva röhög a háta mögött. Marosvásárhely pedig már régen nem a 40.000 magyar városa, ahogy az lelkébe vésve él, s amely a Petróleumgyártól az Izrael-sarokig terjed, szerves része annak már a "curájos" Tudor negyed, de még a "mánélés" Katanga-Meggyesfalva is. Ezt nem tőle kéri majd számon a történelem. Az utódok viszont számon kérik majd a (jóhiszemű) vidéki magyarkodást, a kisstílű politizálást, a kitekintésre való igény hiányát, a múltba való menekülés vágyát. 160 ezernyi piciny privát érdek formát keres a megvalósulásra. A siker ezúttal is azé volt, aki jobban tudta, mire van szüksége most a közösségnek: kenyérre, és sok cirkuszra. Vagy tán nem szeretnek önfeledten szórakozni?

Hálapénzek

A nyugta és elismervények nélkül átvett, kicsalt pénzösszegek sora, mennyisége mintha sűrűsödött volna, egy-egy társadalmi réteg valóságos szokást alakított ki ebből, nyomást gyakorolva a hozzájuk fordulni kénytelen emberekre. Ezek közül egyik a borítékba rejtett hálapénz. Általában a kenő-/hálpénz maffia jellegű tevékenységgel hozható kapcsolatba, amikor két fél az erősebb nyomására egymás számára kölcsönösen előnyös alkura jut. Ebben a viszonylatban a pénzt adó fél olyan pozícióba kerül, ami a legtöbbször nem illetné meg. Mindezek ellenére, az egészség mindenkinek kijár. Ennek megőrzése viszont nem csupán az orvosokon múlik. A pénz az ókori közmondást követi és ez lesz belőle: Ha rövid a karod, toldd meg egy borítékkal. Természetesen nem mindegy, ki adja azt a borítékot, és hogyan. Ennek is megvan a maga művészete, amit csak a gyakorlatból tanulhat meg az ember. Magyarországon kevéssel szilveszter előtt újabb orvosbotrány robbant ki: egy kétségbeesett páciens az Interneten (www.halapenz.hu) nyilvánosságra hozta, mennyit követelt tőle a kezelőorvosa a szükséges beavatkozásért. Az olvasót egyrészt a mesés összegek, az orvosok ellentmondásos megítélése és a jelenség megerősödése nyugtalaníthatják. A téma körüli titkolódzás csak a profit mértékét körvonalazza. A sértett orvos pert szándékszik indítani a betege ellen, talán azért, hogy a további feljelentőket is elriassza. Furcsa módon, a statisztikák azt mutatják, hogy nálunk a leginkább lefizethető emberek az orvosok, tanárok, forgalmi rendőrök és a vasúti ellenőrök. Az ellenőrök a gyakran utazókat, a rendőrök a túl gyors és ittas vezetőket, az orvosok meg mindenkit kedvelnek, aki rájuk szorul. Orvos barátom, tanár kollégám így válaszol: ez így nem korrekt, mert mi nem lefizethetők vagyunk, hanem alig fizetett szolgái a társadalomnak. Csak a hivatásunkat szeretnénk elismertetni. A forgalmi rendőr, meg a vasúti ellenőr, az más. Ők nem képesek a summából a szállítás minőségén javítani, figyelmesebben hajtani, a vonatot pontos időben a célba juttatni. Mi legalább a szakmánk gyakorlásához szükséges könyveket, folyóiratokat kín-keservesen megvesszük, konferenciákon veszünk részt, és ezek, ha tetszik, ha nem, mindenképpen kedvezően érintik azokat, akik pénzt adtak ki az egészségükre, tudásvágyukra. Az orvosnak szánt boríték nem fogja aláásni a nemzetgazdaságot, és a közegészség sem fog idegenek zsebébe vándorolni. A magánóra díja is valóban szorgalmasabbá tette a nebulókat. Hogy Romániában mennyit költhet egy orvos tanulásra, nos ez ugyancsak kiderülne egy olyan Internetes oldalból, ahol a betegek rosszindulat és bűnbánat nélkül közzétennék, mennyivel támogatják névtelenül az orvostudományt. Ugyanakkor megkönnyítené a betegek tájékozódását is, hogy ki, hol, mennyiért hajlandó fából vaskarikát formálni. Természetesen, arról nem szólt egyikük sem, hogy ez az állapot hosszú távon nem vezet jóra: differenciált lesz a betegkezelés, de még a tanítás is. Aki a társadalom alacsony szintjén látta meg a napvilágot, aligha lesz képes adottságaihoz mérten magasabbra emelkedni, mert nem részesül abban, amire ehhez szüksége van. A betegbiztosító ház pedig milliókat halmoz fel azáltal, hogy késlekedve fizeti ki a gyógyszerárakat, a háziorvosok pénzét, a kórházak tartozásait, a medikusok szakmai képzéséről meg ne is álmodjunk. Az magánügy. Egy biztos: az egészség és a tudás hatalom. Ezért ha valaki még nem szerzett gyakorlatot a boríték villámgyors odacsusszantásában, ezután se tegye, mert még bosszúból visszakapja a nagydioptriás vakbelét és mehet a szemészhez protézisért. De előbb érdeklődjön...

Szétszaggatott falvak

A világháborúk és az egyéb, politikai műtétekkel együtt járó világrendezések sebei még ma is elevenek Európának a keletibb részeiben. Egyik ilyen példája a szlovák-ukrán (nyelv)határon fekvő Szelmenc (Velke Slemence ill. Solontsi, ungvári járás) nevű falucska. Néhány lélek kivételével magyar embereknek ad otthont ez az 1.100-as nagyságrendű felvidéki település. 1920-ban a Monarchia feloszlásával a falu Csehszlovákia részévé válik, 1938-tól ismét magyar terület. A 2. Világháború után a települést kettéosztják: a határvonalat ésszerűtlenül, a falu főutcáján húzták meg, úgy, hogy egy a vonal útjában álló parasztházat azonmód fel is robbantottak. A falu temetője a csehszlovák (ma szlovák) félnél maradt, a katolikus templom azonban a vonalon túl rekedt, orosz-ukrán földön. Egy ideig még engedték a katonák, hogy a falubeliek úgymond rendezzék a vagyoni helyzetüket, azonban 1945-ben a közlekedés a két falurész között hirtelen végleg megszűnt. Vasárnaponként a kerítés két oldalán, középen a muszka határvadász, összegyűlt a falu apraja-nagyja, egymással beszélgetni, az élőkről-megholtakról érdeklődni. A drótkerítést nem sokkal azután deszkapalánkkal helyettesítették, így még átlátni sem lehetett egyik oldalról a másikra. A rendszerváltás óta semmi sem változott. A falu szlovák-magyarjainak csekély 650 km-t kell ma megtenniük a pozsonyi ukrán konzulátusig és vissza, hogy a szükséges vízummal a zsebükben a falu katolikus templomába bemehessenek. Az ukrán oldalon lakó szelmenciek sokkal szegényebbek, ők ritkábban látogatnak odaát, a másik utcába. Az országban uralkodó gazdasági problémák itt különösen megmutatkoznak, mivel jobbára elöregedett, kevésbé munkaképes emberek maradtak a falu ukrán részében. A helyzet groteszk jellegére figyelmeztet az a félbevágott székelykapu, amelyet a szlovák oldalon állítottak fel nemrég a falubeliek, és amely arra vár, hogy a hiányzó szárnyat az ukrán részen hozzáillesszék valamikor. A lármafát tartó magyar újságíró alakja lassan eltávozhat. Sajátos patetikus-poétikus hangját a (poszt)modern sajtó lépten-nyomon irtja, taszítja. Nem kell már a riasztás, riogatás senkinek: a történelmi múlt emléke többször is kompromittálódott az elmúlt 50 évben. Azt is rebesgetik, a nemzet nevében megszólaló profetikus egyéniségek kora lejárt. Egyesek hamisan emlékeznek vissza, mások ugyancsak pontatlanul, és harmadikok pedig nem jegyeztek meg semmit. Történészek, vájt fülű gyűjtők sok ezer oldal drága papírt teleírtak, feljegyeztek minden hasznosnak vélt apróságot, nagy események hajlott hátú tanúit bírták szóra, kiszemelgetve ezek beszédeiből mindenféle sajátos meglátást, élményt, és nem feltétlenül rosszhiszeműen. És mégsem tudtak a soron következő krízisekre megfelelő kenőcsöt lelni, az emlékezések törvényszerűségeiből segítő ráolvasást kibökni. Mire való hát a történelemre való görcsös odafigyelés, ha a káosz nevű elem újra és újra felrúgja az egyenletet? Információkra, hasznosítható, a jelent megalapozó, a jövőt elősegítő gondolatokra van szüksége a türelmetlen metrózó-buszozó nagyvárosinak, nincs már ereje a múltat rendezni, rendszerezni - ki tudja, talán ott a fészerben néhány kacatra bukkan, amitől megáll a busz, és nem jut el a munkahelyig? Az vagyok-e, aki voltam, vagy talán inkább, aki vagyok most, és amivé szeretnék válni. Eggyé.

Szoborháló

Egy korábbi jegyzetemben arról faggattam tollamat, kié a történelem és kinek van joga rendelkezni felette. Csak a műfaj kedvéért, no meg a naiv magyarságomból származó gyakori borúlátás elkendőzése végett, pusztán egy görbe kérdőjelbe rejtettem gondolataimat aradi Tizenhármunk, a szabadság sorsának rendezéséről. Nem először és nem is utoljára akad fenn a politika hálóján a magyar kérdés egy-egy halacskája. A hálónak halacska, nekem, nekünk azonban súlyos veszteséget jelent az "állomány" minden egyes tagjának rendellenes hiányzása, távolléte. Nem hiszem, hogy most azon kellene elmélkedni, ki hibás azért, hogy nem kellő és kötelező körültekintéssel, hanem (balkáni, politikusi) becsszóra hivatkozva biztatott minden magyar újságban, rádióban és televízióban, meglesz a szobor októberre. Mert amikor nálunk valamit nem akarnak Bukarestben, akkor előbb bölcsen hallgatnak a dologról, aztán csendesen tiltakoznak, majd bizottságot alakítanak, és hónapokig, akár évekig is eltart, amíg egyezségre jutnak, mint a marosvásárhelyi Bolyai Gimnázium estében. Nem tudom, hogy van-e mit, min tárgyalni ebben a helyzetben. Valószínűleg fájdalmas választásra készítenek fel (és nem hinném, hogy honi magyar vezéreink szerint, váratlanul) az elodázás elfogadására. Hogy aztán valahol egy elhagyott, lehetőleg bozótlakók és szipózó vademberek által látogatott városszéli kertbe száműzzék a műalkotást a többi elfekvő emlékkel együtt, immár örökre, jó távol minden civilizált helytől és rendőrszemtől (hadd legyen esélye az emberi bunkóságnak ott, ahol a történelem nem bírt pusztítani), vagy pedig vissza oda, ahol eddig is pihent: feledésre ítélve, kegyetlen falak között (de a Gondviselés kezében). Nem tudom, hogy mímelt habozásával hány megriadt többségi nemzetőrt képes a miniszterelnök megnyugtatni, és hogy ilyen csellel kell neki toborozni a szavazatokat a jövő évi választásokra, csak azt látom, hogy a "nagy" megbékélést nem szoborpark létesítésével kell beindítani. Egy szobor nem képezheti politikai alku tárgyát, sőt két állam közti viszony megromlását sem lehet ennek a szobornak a nyakába varrni. És ami legalább ilyen súlyos: a közösség akaratát semmibe véve, basáskodva messziről parancsolgatni.

A szöveg hatalma

A jelenkori irodalom útkereső fejlődése ezt is magával hozta: a szép, érzékletes költői képek lassan bekerülnek a szemétládába. A fiatal olvasókat inkább a közvetlen, egyenes, brutális-brutkó beszéd érdekli, és ennek következtében a kiadók is előszeretettel nyomják finom fehér lapokra az új, agresszív sorokat. Az átszellemült, hosszú mondatok, lelket olvasztó felhívások immár a múltéi. Itt inkább tetszőleges tartalommal megtölthető parancsszavak, sehova sem mutató kezek, ideges ujjak hadonásznak a semmibe. A világ nem egysíkú, ezért nem is irányítanak sehova, legfennebb csak élményt akarnak szerezni-okozni. De ez nem minden, már maga a szerző is meghalt, mivel a posztmodern után a szellem nagyjai is bekerültek a történelem nagy múzeumába, a jelenkor elegáns szemétládájába, ahonnan alkalmanként szépen előhúzhatjuk őket és egy seperc törülgetéssel meglebbenthetjük alakjaikat a nemzet fiai előtt, majd ugyanúgy visszahelyezzük őket oda, finoman, de határozottan. Higgyék el, olyan ez, mint a romlott orvosság, amelyiken még csillog ugyan a cukormáz, de belül, ott, ahol a lényeg hever, ott már nem hatnak az összetevők, esetleg visszás eredményt hoznak (mondjuk, kinő tőle a fejünkön egy piros kakastaréj). Igen, a szerzőt lassan elbúcsúztatjuk, az értelmiségi embert névtelenségbe burkoló, élettelen orvosságként ható, önmagát át nem gondoló, öntörvényű, felelősségre, párharcra ki nem hívható instanciává változtatja a piac, a politika, mit tudom én, ki, valaki, akárki. Senki. A pirula ugye magától megy be a gyomorba. És mindez a politikában is: a belügyis minisztériumi levél az aradi szoborról nem a szerzőé, hanem egy ismeretlen eredetű (valószínűleg a Mars bolygóról jött) szövegé, amely önmagától születve, szerkesztve, nyomtatva továbbgomolyog az üresen tátongó fejekbe, ki tudja, milyen hatást keltve. Egy biztos, hatása van, lesz. De milyen kétségbeejtő, hogy mondanivaló hiányában testhezálló kereteket hajítanak oda a népnek (cirkusz és kenyér mindig kellett) és azt mindenki a maga módján gyúrja át, teszi-veszi, és jobb esetben azt hiszi, hogy amit éppen művel, az senkinek sem árt, az puszta művészet, alkotó elméjének Kolumbusz-tojása. Holott az élet nem csupán irodalom (olykor az is). A nehéz szóval kibernetikus, könnyedén magyarul számítógép által megtervezett, virtuálisan érzéketlen ember korszaka talán még nem jött el, és én ezt nem is akarom, még akkor sem, ha ezt senki sem veszi komolyan, még ha a szerzőt mint fogalmat a türelmetlen olvasó már régóta kinyírta is, akkor sem.

Return to top.